Amikor harmincas éveim végén egy fájdalmas élmény hatására tollat ragadtam, még nem
tudtam, hogy regényt írok. Valójában nem annak indult ez az írás: egy álomszerű, ám
valóságosan átélt szellemkapcsolódás élményének naplószerű feljegyzése kezdte el önmagát
írni több dimenzióban. S miközben a spirituális élmény írásra ösztönzött, az írás tényleges
cselekvésre, amelyből újabb írás lett, majd újabb cselekvés, mindez pedig tucatnyi, addig
elképzelhetetlen, a fizika törvényeivel nem megmagyarázható élményeket szült.
Szédítő ütemben követték egymást a spirituális átélések, amelyek kicsúcsosodása szellemi vezetőim
bekapcsolódása volt az időközben regénnyé duzzadó történetbe. Amikor rájöttem, hogy nem
mindig a saját gondolataimat írom, megijedtem. Kezdetben tagadtam, hogy szellemi vezetők
és angyalok gondolatait rögzítem; komfortosabb volt a képzeletem számlájára írni, mintsem
vállalni, hogy társszerzőim akadtak, akik érzékszerveken túli, nem fizikai úton
kommunikálnak velem.
S miközben a történetem írta önmagát a jelenben, a múlt emlékképei
keresztszemekként kapcsolódtak a gondolatfolyamhoz.
A múlt és jelen párbeszéde közben olyan – látszólag jelentéktelen – momentumokba
botlottam, amelyeket régen észre sem vettem volna, de később fontos mérföldköveinek
tartottam a valaha pontosan megtervezett életutamnak.
Bármilyen egyéb kérdés merült fel benned a könyvvel vagy a fizetéssel, szállítással kapcsolatban, írj nekem és a lehető legrövidebb időn belül válaszolok neked!
Tanár vagyok és logopédus. Feleség vagyok és anya. Magyar vagyok és ember. Legfőképpen ember – egy azok közül, akik keresik az utat a csillagok felé. Tanulni jöttem a Földre milliárdnyi lélektestvéremmel együtt – nem először és nem utoljára. Hosszú ideig keresgéltem a vallások között, vágyakozással tekintve a titokzatos mennyboltra, amely létezésünk eredetét, okát és célját rejti többrétegű fényfüggöny mögé.
A spirituális útkeresés mellett másik szenvedélyem a szóvarázslás. Mindig tudtam, hogy az én műfajom a regény, csak nem találtam megfelelő témát. Végül az ölembe pottyant: a szó és a csillagok találkoztak egymással egy fájdalmas útszakaszon, s ebből az egyesülésből született első regényem, az Angyal barna ballonkabátban. Ebben a műben a hangé a főszerep, a folytatásban a fényé lesz.
„A fájdalom emlék. Élni fogsz, küzdeni, és megtalálod a boldogságod. És az utolsó lélegzetedig emlékezni fogsz a családodra, mert a szeretet soha nem halványul el. A szeretet csillag, amelynek fénye még a halál után is hosszasan ragyog.” (Pierce Brown)