„Sárga fénybe öltöztette a nap a délutánt. Perceknek tűnt, mire kivehetővé vált a fényárban úszó rozsdás kapu. A temető előtt álltam. Szívem a torkomban kalapált. Reszkető kézzel nyomtam le a kapu kilincsét. A sírok közötti kocsiút domboldali kereszteződésében hevert valami. Egy pillanatra megálltam, hogy eltűnődjek, vajon mi lehet az, de édesanyám magával rántott. Eszelős rohanás előzte meg velőtrázó sikolyunkat. Sötétbe borult a világ. Sötétbe borult az elme. Miért? – szakadt föl belőlem a kiáltás – de a fájdalom nem szakad ki a mellből. Soha már.”

„– Örökké mellettem vagy? – Így van. És a Teremtővel, egy időben. – Hogyan lehetséges ez? – Mi, angyalok, nem hasadtunk szét. Részei maradtunk a Teremtőnek. Nem választattunk ki a szeretetteljes kísérletre. Úgy is mondhatom, nem mi kaptuk a nagyobb feladatot, hanem ti. Ennek okán végtelenül hálásak vagyunk nektek. Örömünkre szolgál, hogy a Teremtő által kiválasztott részeinket segíthetjük. Amikor kiválaszttattál az alkotásra, kiszakadtál az Egységből. Vannak rajtam kívül más lélekdarabjaid is: angyalok és emberek egyaránt.”

„Az idő már az éjszakát taposta, amikor újra alkalmam volt egyedül maradni, ekkor viszont pillanatok alatt fölemelkedtem a hetedik síkra. Ott egy hang azt mondta, ereszkedjek le az angyali világba, mert vár rám valaki az életfámnál. És valóban: a csodás babarózsa-indákkal benőtt, arany fényt árasztó diófa mellett Tézeuszt pillantottam meg rögtön azután, hogy a sziklafal becsukódott a hátam mögött. Úgy tűnt, mintha öröktől fogva ott állt volna. Kényelmesen a fa törzsének támaszkodott, kezét lazán törzse mellett tartotta egyik lábát a másik előtt keresztezve. Kigombolt barna kabátját enyhén lengette a könnyű szél. Arca türelmet, elnézést és gyöngéd szeretetet sugárzott.”